M - mint macska

2015.06.15 23:40

„M” – mint Macska

 

Először észre sem vettem a homlokán a jelet.

Huszonhét éve vannak kutyáim, főleg nagytermetű, rövidszőrű barátaim mondhatni kamaszkorom óta jelen vannak életemben. Első kutyám egy magyar vizsla volt, majd német dogokkal foglalkoztam, de volt, hogy befogadtam (negyediknek) egy kóbor angol vérebet is.

„Sosem szerettem a macskákat”

Rengeteget gondolkozom azóta is ezen a kijelentésemen. Vajon miért? Mert így várja el a társadalom tőlünk? Mert az a megszokott, hogy vannak a „kutyások” és vannak a „macskások”, és csak az állatorvosok szeretik mindkét fajtát egyszerre – de ők a krokodilokat is meggyógyítják…

  • Azóta – mióta is? Mióta megszelídített egy macska.

Magán rajzórákra jártam egy lányhoz, kinek kellemes hangja, pozitív hozzáállása teljes mértékben elhitette velem, hogy képes vagyok megtanulni bármit – még akár rajzolni is, ha úgy akarom. Lakása kedves minimalista berendezése, és a halkan szóló instrumentális zene nyugalommal vonta be egész lényemet. A macska fekete volt, szőrén selymesen csillant meg az őszi napsugár, mely a kis házikó ablakain szűrődött be délután kettő és négy között. Ő odajött hozzám, és tapintatosan rám nézett. – Na, jó gyere, megsimogatlak – gondoltam – és amint véget ért a gondolat már ott ült az ölembe, puha tappancsaival támaszkodva combomon. – Furcsa – jegyezte meg alkalmi tanárnőm – ő nem az a barátkozós fajta… - Én sem vagyok az a macskasimogató fajta – hangzott válaszom, amin jót mosolyogtunk, mert akkor már hosszú percek óta dorombolt nálam, tengerszemként csillogó zöld szemét vékony csíkká húzta az élvezet öröme.

Pár hónap elteltével, akkori munkám kapcsán újból szem elé kerültek a macskák – sajnálatos sorozatos mérgezések miatt, melyet a környékünkön követtek el. Ekkor láttam életemben először main coon-t. Beleszerettem. Egyre többet beszéltem róluk a családban is. Férjem is „kutyás” ember lévén hallani sem akart az ötletemről, hogy hazahozok egy „dog méretű macskát”, de remélve, hogy elmúlik a hóbort, tettetett figyelmességgel végighallgatta a történeteimet, majd rám hagyta.

Teltek múltak a hónapok. Ígértek cicákat több helyről is, de sosem jött össze valami miatt. Aztán a nyár közepén egy állatorvos hívta fel egy ismerősöm, hogy van nála egy cica, de nagyon rossz állapotban, el kéne hozni, mert a nyolcvan éves néni, aki bevitte hozzá, nem tudja a kezeléseket kifizetni. Azonnal kocsiba ültünk, hogy megmentsük a kis jószágot – négy nap múlva, minden orvosi segítség ellenére elveszítettük őt. Nem is tudom, hogy mondhatom – e, ő volt az első cicám.

Ezután még inkább felerősödött bennem az érzés – szeretnék egy cicát.

Hamar kiderült, hogy sikerült az egyik legdrágább fajtát kinéznem magamnak – fél évi Gyes-emre lenne szükség a megvásárlására, amit jelenleg nem tudnék jó szívvel erre a célra szánni.

Szerelem első látásra

Pénteken mentünk be a műhely udvarára, még egy utolsó elintézni való a nyaralás előtt. Mosolygós nyomdász testvérek fogadtak Óbuda közepén, ahol a legnagyobb lelki békében éltek a cicák. Diszkréten vettek szemügyre minket, tisztes távolságból, az öregebbek csak a fejüket emelték fel a nyári hőségben, a fiatalok – látván, hogy gyermekeimben új játszótársra találhatnak – lelkesen ugrándozva üdvözölték az új vendégeket. Sokan megfordulnak egy nap a műhely kertjében. A nyomdász meséli, hogy amint megszületnek a kicsik, szinte rögtön terhes megint a mama, amikor szoptat, nem akarja megműtetni…gyerekeim kezeiben, ölükben cicák, az egyik nagyobb (kiskamasz macska) már bátor kíváncsiságát kielégítve a kocsimban ül – „többen már elvitték az első lámpáig, mire észrevették, hogy benn ül” – meséli nevetve az egyik testvér. Ő, kicsit messzebb ült a többiektől, nehezebb is volt megfogni, mint testvéreit, de nekem már akkor megtetszett. Kislányom fekete-fehéret akart volna, de lebeszéltem, már van egy ilyen színű kutyánk – „pont azért Mama, legalább illenek majd egymáshoz” – hangzott a kilenc éves logikus válasza. Indulnunk kell, megyünk nyaralni. Még utolsó fotók a cicákról, és irány Hajdúszoboszló.

A tekintete, nem ment ki a fejemből. Lassan azon kaptam magam, hogy mindig, mindenhol Őt látom, rá gondolok. Egyre többet néztük a fotókat – férjem egyre jobban hangoztatta, hogy ne éljük bele magunkat, mert nekünk nem lesz macskánk!

Újabb hónap telt el. A petporter a kocsi hátsó ülésén a gyerekek között, megyünk haza a cicával.

A név kötelez

Sosem gondoltam végig, hogy állatokra is hatással van ez az örökérvényű igazság, de kétségtelen, hogy az „előkelő” nevű kutyáim, előkelően is tudtak viselkedni. A magyar vizslám – Dandy még tizenkét évesen is megfordult a csinos szukák után, AArfy – az első német dogom – kapitányként viselkedett egész életébe, Zizi – a mostani kutyánk, a border collienk – hát, legyünk őszinték…

Ezekből kiindulva valami szép, elegáns nevet szerettem volna adni életem első cicájának. Ezért most Őt Ajsának hívják, vagy ahogy két éves kisfiam mondja: Ajsa-Cica, mindig egyben.

Sztereotípiák
  • Na, te is olyan vagy, hogy ha nincs bajod csinálsz magadnak!
  • Kismacska a gyerek mellé…szép, mondhatom!
  • Majd ha szétszedi a lakást…!
  • Mikor mindenhová odapisil…!

Nem is folytatom, annyi minden ilyesmit hallottam az elmúlt egy évben.

Ajsa haza érkezett. Első estéjét még a petporterben töltötte, egy zokszó nélkül. Reggel finom reggeli várta, beletettem a friss alomba – és volt is eredménye. Onnantól tudta, hogy mire való. Régi zoknikból gombócot gyúrtak a gyerekek neki, kislányom elővette a karácsonyra kapott origami könyvet, és papírból játékokat hajtogatott neki – Ajsa új élete elkezdődött – és ezzel a mi éltünkbe is új fejezet indult: lett egy cicánk. A második este is nyávogás nélkül telt, meg a harmadik is. A nappali hancúrozásokat még többször törte meg rövidebb-hosszabb pihenés, attól függően, a gyerekek mennyit hagytak neki. Nyugalma, tapintatossága belepte a házat – olyasmi érzés ez, mint mikor megérkezik az első kisbaba a házastársak közé, és onnantól családdá válnak.

Természetesen egészséges kismacska révén játszott mindennel, ami az útjába került, de nem „szedte szét” a lakást, gyorsan megértett, a sicc és a cicc közti különbséget.

Amikor befészkelte magát kisfiam ölébe, - aki épp fontos mesenézésben volt – hogy két játék közt megpihenjen kicsit, akkor már férjem is megenyhült, látván az apró kezecskék féltő gonddal irányított mozdulatait, melyek ütemesen simogatták aprócska hátát a kis jószágnak. Nagyjából „egyidősek” lehetnek – futott át rajtam a gondolat, bár nem tudom a macskáknál mennyi az évek szorzója.

Ellentétek

Ahogy nap mint nap elnézem Ajsát, ahogy cseperedik, csibészkedik, bepróbálkozik, hogy „meddig tart az a bizonyos póráz”, ahogy folyton összehasonlítom eddigi huszonkét éves kutyás tapasztalatommal, mindig ugyan ahhoz a kérdéshez jutok: Miért az ellentét a „kutyások”  és a „macskások” között?

  • Mert a macska szabad, ha ő kóborol, az természetes, ha a kutya teszi ugyanezt, akkor rögtön hívni kell a sintért, intézkedjen?
  • Mert a kutya harap, a macska nem bánt senkit?
  • Vagy csak, mert a kutyával szemben elvárásaink vannak, a macskát viszont elfogadjuk olyannak, amilyen?

Mindkét fajta csodálatos a maga nemében – hiszen nem szabad a körtét sem összehasonlítani az almával, csak azért, mert gyümölcs mindkettő.

Az első lépések

Először ölben vittem ki, majd párom pici nyakörvet készített Ajsának, pórázunk volt itthon több féle méretben. Aggódva figyeltem, és bevallom, kicsit örültem is, mikor eleinte visszaszaladt mindig a házba – legalább itt biztonságban van. Nagyon féltettem. De teltek a napok, hetek, és Ajsa egyre többet állta az ajtóban, fájdalmasan nyávogva könyörgött a szabadságért. Majd’ megszakadt a szívem. Tudom, hogy kint született, és nem tarthatom örökké lakásban, főleg, ha lehetőségünk van kiengedni a kertbe – de rettentően féltettem. Mi lesz, ha felmászik egy fára, és nem tud lejönni? Vagy ha kiszalad a kapu alatt, és… – ezt végig sem gondolom. Úgy döntöttem, megtanítom kerten belül maradni. A pontos szisztéma még kidolgozás alatt van, de minden nap követeli délutáni sétáját, melynek elengedhetetlen részét képzi a nyakörv és a póráz viselete – még ha macska is az „ember”.

Beteljesült álom

A cica kedves, a cica aranyos, a cica tapintatos, a cica imádni való. Amint megérzi reggel a frissen főzött kávé illatát, rögtön ott terem kedvenc fotelem mellett, megvárja míg leülök, csak utána jön föl az ölembe, mert tudja, hogy a bútorokat az emberek használják, de azt is tudja, hogy a reggeli kávé „szent”, akkor még alszik a kicsi, a nagy már suliban van, és az az idő csak a mienk. Olyankor hangok nélkül kommunikálunk, csak mi ketten. Érzem, hogy érti a fáradságot, az örömöt, ha nincs időm éppen – egy olyan kötelék alakult ki köztünk, melyről nem is álmodtam egy cicával kapcsolatban. Készülök a pillanatra, mikor „el kell engedjem a kezét” és le kell vennem róla a pórázt, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy már egyikünk sem fog elveszni a nagyvilágban.

Császár Claudia